Átváltozástörténetek a Duna-parton

Amrita Sher-Gil (1913–1941) 1913. január 30-án született Budapesten. Annak a művészcsaládnak a különböző művészeti ágakban és stílusokban megmutatkozó alkotótevékenysége, amelybe Amrita – magyar keresztnevén Dalma – beleszületett, az ő festészetében csúcsosodott ki. Amrita Sher-Gil festői munkássága nemcsak az indiai és a magyar művészettörténet, hanem az egész emberiség közös kincse lett.

Művészetére folyamatosan hatottak indiai édesapja, Umrao Sher-Gil filozófiai tanulmányai és fotóművészete. De hatottak rá élete sorsfordító pillanataiban az útleírások szakavatott művelőjének, nagybátyjának, Baktay Ervinnek a festészeti technikákra és a valóság beható tanulmányozására vonatkozó intelmei is. Baktay azt írta önéletrajzában, hogy az ismeretei gyarapításában jelentékeny szerepet játszott legidősebb nővére: Marie-Antoinette, akit mindenki csak Micinek hívott. „Ő volt a családban a legnagyobb olvasó, s ellenállhatatlan ösztönzés hajtotta arra, hogy mindenféle tanulmánnyal foglalkozzék.” Amrita így az édesanyja példájából is meríthette széles körű műveltségét és öntudatosságát, örökölhette finom érzékenységét.

Umrao Sher-Gil önmagáról és családjáról készített portréi és családi fényképei kevés kivétellel valamilyen átváltozástörténet egy-egy pillanatát jelenítették meg: a színpadiasság, a szerepjátékok, az ősök és tiszteletbeli mesterek megidézésére tett kísérletek Amrita küldetéstudatának megéréséig végigkísérték a család életét.

Baktay Ervin ugyancsak különböző alakokat öltött a szó nemes értelmében – mind a tudományos életében, mind magánéletében: India-kutatóként 1926–1929 között Indiában Kőrösi Csoma Sándor útját járta, felkereste Stein Aurél régész-felfedező expedíciós táborát, és tapasztalásait az úgynevezett Keleti levelekben, korabeli magyar hetilapokban osztotta meg a széles közönséggel. 1931-ben a Duna-parton barátaival „indián” tábort hozott létre, közösségformáló szerepét megcsillogtatva.

Umrao Sher-Gil, Marie-Antoinette, Indira (Amrita nővére), Amrita és Baktay Ervin életének meghatározó mozgatórugói voltak a játékosság, az eredetkutatás, az identitáskeresés és a különböző művészeti ágakban végzett úttörő munka. Mindnyájuk tevékenységében, művészetében közös törekvés volt az egyszerű emberek élethelyzetének, életképének megörökítése, és nagy hangsúlyt fektettek az emberekkel együtt élő állatok megismerésére. Az egyik ilyen állat az elefánt volt, melyet mind az ind mitológia, mind a hindu és buddhista panteon egyik legmeghatározóbb alakjaként tartanak számon. A Baktay és Sher-Gil művészcsalád alkotómunkáját is átjárta „A nagy elefántlábnyom-hasonlat”-ban foglalt szellemiség:

„Barátaim! Ahogy a négylábú állatok mindegyikének lábnyoma belefér az elefánt lábnyomába, és az elefánté a legnagyobb közülük, hasonlóképp minden erényes tulajdonság egybe van gyűjtve a Négy Nemes Igazságban.”

(Mahāhatthipadopama Sutta, MN 28. | Fenyvesi Róbert fordítása)