A számban teát érzek – üdítő volt és harmatos
HORVÁTH TIBOR EMLÉKÉRE
1. kép
Utagawa Hiroshige (1797-1858): Futagawa, útmenti teázó rizssütemény hirdetéssel (a Tōkaidō 34. állomása)
Japán gyűjtemény, Vay Péter japán fametszet gyűjtése
Leltári szám: HFM_6459.)
Prológus
Dr. Horváth Tibor (1910.03.09. – 1972.03.31.), régész orientalista, művészettörténész, 1948-tól 1972-ben bekövetkezett haláláig a Hopp Múzeum igazgatója volt. Halálának 50. évfordulója alkalmából Múzeumunk Horváth Tibor emlékkonferenciát szervezett (2022. április 29., péntek), aminek a Szépművészeti Múzeum Schickedanz terme adott otthont.
Az emlékkonferencia fókuszában a Hopp Múzeum aktuális Jurták és Kolostorok című összegző jellegű tárlatához kapcsolódó tudományos felvetések és az 50 éve elhunyt egykori igazgatónk, Horváth Tibor munkássága előtti tisztelgés állt. A konferenciát szervezte és ehhez kapcsolódóan a Dr. Horváth Tibor Mongóliában című előadást a kiállítás kurátora, Windhoffer Timea tartotta. Horváth Tibor életéről Kardos Tatjána, a Hopp Múzeum Adattárának korábbi kurátora tartott átfogó előadást. Az emlékkonferenciát követően a Horváth Tibor Olvasóterem felavatásához kapcsolódó rövid névadóceremóniára került sor. A Horváth Tibor Olvasóteremet a látogatók számára Dr. Fajcsák Györgyi, a Hopp Múzeum igazgatója nyitotta meg. Az Olvasóterem eredeti névadója, néhai mecénásunk, Lányi Ferencné Szegő Kató (1920-2022) volt. A Hopp Múzeum eddigi történetében Kató néni adománya volt a legjelentősebb, melyet a Múzeum magánembertől kapott. Kató néni, ahogy a múzeumban mindenki hívta Őt, nemeslelkű támogatásának köszönhetően 2002-ben – Horváth Tibor emlékére – sor került a Hopp Múzeum kertjében álló Holdkapu restaurálásra. Ebben az időben megindult a Könyvtár olvasótermének korszerűsítése is. Ennek utolsó lépéseként, a Horváth Tibor emlékév kapcsán, valamint az idén – 2022-ben – elhunyt Kató néni nobilis természete előtt tisztelegve, az olvasóterem névadása is megtörtént.
Horváth Tibor széleskörű kutatói, régészeti és muzeológusi tevékenységeinek köszönhetően, Adattárunkban kordokumentum jelentőségű, mintegy 552 darab Horváth Tibor-dokumentumot őrzünk, melyek között előfordulnak levelek, kéziratok, rajzos úti naplók, a múzeumi munkájával kapcsolatos ügyiratok is. Horváth Tibor fontosnak tartotta, hogy a Múzeum gyűjteményeinek kurátorai beszéljék az adott keleti nyelvet. Neki köszönhető, hogy a Hopp Múzeum a hazai kulturális élet egyik megkerülhetetlen tényezőjévé vált. Jelen írás célja, hogy Horváth Tibornak egy olyan, kevésbé ismert oldalát mutassa be, amely ugyanakkor sokrétű egyéniségének szerves részét képezte.
 |
2. kép |
Horváth Tibor 1936-ban technikai szerkesztője volt József Attila lapjának, a Szép Szónak. 1939. májusától a Hopp Múzeum díjtalan, majd 1940. decemberétől fizetéses gyakornoka lett. Ekkor, minden bizonnyal, az addigi munkája elismerése jeleként is, az Országos Ösztöndíjtanács a magyar-japán csereprogram első ösztöndíját neki ítélte, japán tanulmányútjának támogatására.
Horváth Tibor 1941-ben kezdte meg Japánban kutatómunkáját. 1944. augusztus 6-án (ltsz: HFA_A.2907.1.) kelt, Felvinczi Takács Zoltánnak szóló levelében beszámolt arról, hogy a magyar nagykövetséggel együtt a Tokiótól mintegy 100 km-re lévő Hakone Miyayoshitába költöztették. Egy évesnek induló ösztöndíjas útja, a 2. világháború következtében, egészen 1948-ig tolódott ki. 1944-ig kapott ösztöndíjat, az ezt követő nehéz évekről nem maradtak fenn dokumentumok. Hakone Miyayoshitában jó barátságot ápolt a fotográfus Haár Ferenc (1908-1997) fényképésszel. Kolta Magdolna, Kincses Károly és Tom Haar könyvéből: Haár Ferenc magyarországi képei címmel, megtudhatjuk, hogy Pearl Harbor után minden külföldit kiutasítottak Tokióból. A magyarok semlegesnek számítottak, ezért nekik a háborús éveket egy kényszer lakhelyen kellett átvészelniük.
Horváth Tibor Amerikán, majd Párizson keresztül, 1948. júliusában tért haza; először osztályvezetőként, majd Felvinczi Takács Zoltán, a Hopp Múzeum első igazgatója nyugdíjba vonulását követően, igazgatóként folytatta munkáját.
A harmatos ösvényen járva, avagy a tea hangjának missziója
Horváth Tibor, Rajzó-Kontor Kornélia és Kovács Éva (Hamvaska) teamesterek nyomdokain haladva
Horváth Tibor 1958-ban, az Acta Historiae Artium: Academiae Scientiarum Hungaricae című folyóiratban jelentette meg a teaművészettel kapcsolatos tanulmányát, Chadō to Chajin The Tea Ceremony and Tea Masters címmel (223-239. oldal). Angolul megjelent tanulmánya magyar nyelvű gépiratának egy-egy példányát őrizzük a Hopp Múzeum Adattárában (HFA_A.3604.3.), valamint a Hopp Múzeum Könyvtárában is, az Fü 940 (7076) jelzettel ellátva. A gépirat címe: Chadō to Chajin A Teaszertartás és a Teamesterek.
Jelen tudásom szerint Ő volt az első magyar származású teamester, aki a Sen Rikyu (1522-1591) alapító nagymester által a 16. században létrehozott japán teaiskola Mushanokojisenke ágának kiotói iskolájában tanulhatott. Magyarországra az 1990-es években kezdett rendszeres látogatásokat tenni az első teamester, az Ősi teaiskola Urasenke ágának képviseletében tanátadás céljából. Horváth Tibor teamesteri múltja eddig az Adattárunk többi rejtett kincsei között arra várt, hogy tudományos igényű kutatások tárgyává váljon, de még ennél is többet jelenthet számunkra, hiszen ahogy Rajzó-Kontor Kornélia, a japán Urasenke teaiskola magyarországi tagozatának művészeti vezetője és a Magyarországi Japán Tea Egyesület alelnöke fogalmazott, az Urasenke Tankokai szervezet kihelyezett magyarországi tagozatának eredetét fedezte fel benne.
Horváth Tibor így emlékezett vissza tanulmányában a kezdetekre: „E tanulmány megírásának a gondolata Kyōtóban merült fel, ahol az 1942-1944-es években a Musanokoki (Kankyuan) iskola mesterénél, Sone Tsunemitsu-nál ismerkedtem meg a teaszertartással. Neki köszönhettem azt is, hogy rendszeres vendége lehettem a Ginkaku-jiban minden hónap 7-én és az iskola által a Daitoku -ji különböző kápolnáiban megrendezett összejöveteleken. Sen Sōshu, az iskola feje, tanácsaival és meghívásaival támogatott tanulmányaimban. Rajtuk kívül nagyon sokat köszönhetek Kanda Matsunosukénak, a kyōtói Nemzeti Múzeum jelenlegi igazgatójának, akkor az iparművészeti gyűjtemény vezetőjének, aki a legnemesebb baráti szellemben múzeumában és otthonában fáradhatatlan volt tanulmányaim megkönnyítésében. Ugyancsak hálás köszönettel tartozom Sugahara Hisao-nak (Kamakura, Tokiwajama Bunko), akivel sajnos csak a japán tartózkodásom utolsó évében, 1946-47 tölthettem el együtt sok kedves órát, az akkori igen nehéz viszonyok között is biztatott és segített, hogy az időm ne vesszen kárba és a hazatérésem óta eltelt tíz esztendőben pedig lehetővé tette, hogy Japán kulturális életétől egészen ne szakadjak el.”
Kornélia először – középiskolásként – 1998-ban a Rotary Club programjával töltött egy évet Japánban cserediákként, ahol egy zenei rendezvénynek köszönhetően ismerkedett meg a Sen Rikyu alapította teaiskola Omotesenke ágához tartozó teamesterrel, Hirano Sōryō Takie-val. Ő volt az, aki bevezette Kornéliát a teaművészet rejtelmeibe. Eközben fogadócsaládját a Rotary szabályzata szerint 3-4 havonta váltotta. Először egy közalkalmazott párral lakott, majd egy buddhista szerzetes otthonában (templomában) élt, végül pedig egy orvos családjánál tapasztalhatta meg az akkori japán hétköznapokat és a tea helyét és szerepét a közösségek életében. Mindezt akkor még saját érdeklődésének köszönhetően. A teaművészet gyakorlása mellett szabadidejében kimonóviselést, írásművészetet, virágrendezést és harcművészeteket is tanult. Hazatértét, majd az egyetem elvégzését követően, 2006-ban már a kiotói Urasenke teaiskola fejének, Sen Sōshitsu Zabōsai Nagymesternek az ösztöndíjasaként tért vissza Japánba, s lett azon kevés kiválasztottak egyike, akik teamesteri képzésben vehettek részt a világon egyedüliként működő Urasenke teamester képző intézményében, az Urasenke Gakuen Chadō Senmon Gakkō-ban.
A Sen Rikyu örökségének számító teakultúra a 17. században, a 4. generáció idejében vált szét a Sen leszármazottak által vezetett három ágra. Horváth Tibor a Mushanokojisenke iskolában tanult; Kornélia első mestere az Omotesenke iskolához tartozott; majd Kornélia az Urasenke iskola magyarországi vezető mesterévé vált. A nemzetközi terjeszkedés kiteljesedése és a külföldi tagozatok létrehozása a 15. generációs nagymester Sen Genshitsu Hōunsai Daisōshō missziós tevékenységéhez fűződik. Édesapaja, Tantansai 1940-ben hozta létre Japánban az Urasenke Tankōkai szervezetet, amely 1953-ban a japán Oktatási és Kulturális Minisztérium által bejegyzett szervezetté vált. Az első külföldi tagozatot 1951-ben Hawaiion, míg az első európai tagozatot 1969-ben Rómában hozták létre. Sen Genshitsu Hōunsai Daisōshō kétszer, 2005-ben és 2009-ben is járt Magyarországon. A diplomácia kapcsolatok ápolása céljából tett látogatások jelentősen hozzájárultak a 2001-ben bejegyzett magyarországi Urasenke tagozat munkájának szélesebb körben történő megismertetéséhez és a művészet tanulása iránti érdeklődés felerősödéséhez. Ezen igényekre válaszul Kornélia 2010-től, japán tanulmányaira és addigi tapasztalataira alapozva megalkotta a hazai Urasenke iskola teaművészeti tanfolyamának tantervét.
Horváth Tibor a teaszertartás jelentőségéről így vélekedett: „Japán kultúrájában és művészetében a teaszertartás rendkívül jelentős helyet foglal el, a 15. századtól kezdve, amikor kialakult és a történelme megkezdődött. Ma is élő és jelentős tényező a hagyományok ápolásában, az ízlés magasfokú-legmagasabb fokú nevelésében, ….”. E gondolatokat olvasva felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon mi a tea eredete, mi számít a japán teaszertartás kiindulópontjának?
Kovács Éva (Hamvaska) 1999-2000-ben a Tan Kapuja Buddhista Főiskola cserediákjaként kínai nyelv tanulása céljából érkezett Pekingbe. 2003-ban, amikor a kínai Ősi Tea Útján járt, nyelvismeretével kisegített egy teavásárlót, aki teával fizetett érte. Ez volt az a pillanat, Hamvaska megfogalmazásában, amikor az életében a tea és a chan találkoztak. Mind a mai napig, immáron közel 20 éve ugyanazt a vízforralót használja teakészítés közben, amelyet ekkor vett magának. A kínai teaművészet identitásának szerves részét képezi. 2011. szeptemberében Kunmingba utazott és a Yunnani Mezőgazdasági Egyetem Pu’er Tea Tanszékén tanult, gyakorlatát a Yunnan Simao Teamag Szaporító és Nemesítő Központ, kínai Mezőgazdasági Minisztérium Állami Vetőmag-Nemesítési Program, Yunnan Agrár Egyetem Oktatási és Kísérleti Bázisán végezte. Párhuzamosan a tanszéke által indított teamester képzésben is részt vett, amelynek végén felsőfokú teamester képesítést szerzett. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a tea őshazájában, Yunnanban képezhette magát. Hamvaska egyik tanára, Zhang Sunmin professzor szerint, a „ Yunnan délnyugati területein lévő vadon nőtt magas teafák nagyon valószínű, hogy a szintén e terület harmadgenerációs széles levelű magnólián és a kínai magnólián keresztül fejlődtek ki. (…) Mivel a széles levelű magnólia leletek a yunnani Simao város körzetéből kerültek elő, ez arra ad hivatkozást, hogy a teafa legősibb termőterülete a Yunnan délnyugati régiója.”
Hamvaska, nem győzi elégszer kifejezni háláját, hogy az iskola révén, sikerült rátalálnia a tea gyökerére. Hamvaskától megtudtam, hogy a teával együtt élő népek kezdetben gyógyításra használták a teát, a mesterek egyben orvosok is voltak. A Kínai Birodalom területén élő különböző népek, eltérő módon fűszerezték a teát: volt, hogy narancshéjat is tartalmazott; volt, hogy alkohollal együtt itták, mint a naxi nemzetiségűek, vagy ismert a bai nemzetiségűek „három módon készített teája” is. Ez utóbbi leírása Hamvaska szerint: „Az első keserű, a második édes, a harmadik pedig az, amire mindig is emlékezni fogsz.” Hogy ez pontosan mit is takar, azt Hamvaska készülő teás könyvéből tudhatjuk majd meg.
A szálas teák fogyasztását követően a 10. századtól alakul ki a Japánban fennmaradt teafogyasztási mód, a „habosított módon” készült tea. „Ahol a teát előbb finom porrá zúzzák, majd egy erre való vízszedő kanállal forró vizet mernek rá, és egy bambusz „kefével” habosra kavarják.” Ezt követően Kínában a szálas teák fogyasztása hagyományozódott tovább, a teákat eredeti ízében, fűszerezés nélkül, készítették el. Hamvaska szerint ez egy újabb, máig tartó, jelenséget vont maga után, a „Teák küzdelmét”, ahol a teát készítőknek, teamestereknek lehetőségük volt tudásukat összemérni, hogy ki keze munkája által készített és főzött tea a finomabb.
Horváth Tibor tanulmányában részletesen kitér arra, hogy miből is áll a teaszertartás? „A porrá őrölt teának az elkészítéséből, a szertartás céljaira megfelelő helyiségben és környezetében, kevés, általában négy-öt vendég jelenlétében, akik a figyelmüket és beszélgetésüket a tea elkészítésére, a tea ízére és annak elkészítéséhez szükséges felszerelés, valamint a fülke gondosan összeválogatott, kevés dísztárgyára koncentrálják. A teamester részére az összejövetel (chakai) lefolytatása, az egymást követő csoportok révén, hosszú órákat vehet igénybe, az egyes vendégek részére azonban, a várakozást leszámítva, alig egy órát. (…) A szertartás sima lefolyása, a légkörének egyszerű és közvetlen volta csak az ismételten visszatérő, vagy a beavatott vendég előtt tárja fel annak hosszú múltját és nem egyszerű, hanem körülményes előkészítését.”
„A teaszertartás törekvéseiben rendkívül szorosan kapcsolódik a buddhizmus Zen szektájának a tanításához, a természettel való szorosabb kapcsolatban éléshez, az egyszerű, a dolgos, a kétkezi munkát megbecsülő életmódhoz, a tudatosság mellett az ösztönszerű (megismerésnek) elismerhető és vállalható meglétéhez, a dolgok lényege és kapcsolatai feletti hirtelen megvilágosodáshoz.”
Amikor Kornéliának is feltettem egy hasonló kérdést, vagyis, hogy mit is jelent a számára a japán teaművészet és annak elsajátítása, akkor az egyik legfontosabb ismérvnek a Sen családhoz, a közösséghez való kötödést és a japán teaművészet által képviselt értékrend hétköznapi életbe való átültetését emelte ki. Minden egyes vendéglátás egyedi és megismételhetetlen. A teaszertartás művészetének elsajátítása egy hosszadalmas folyamat, ahhoz hasonlítható, ahogyan egy előadóművész képezi magát: egy hegedűművész számára is első az eszközhasználat elsajátítása, ami a teaművész esetében például a csésze, a bambusz kanál, a habosító stb. eszközök használatát jelenti; ezt követi a skálázás, a hangképzés, etüdek, kis darabok játszása, , vagyis a „lépések” folyamattá történő összefűzése, indulva a nagy mozgásoktól, ahogyan például bejön a vendéglátó a teaszobába és leül a tatamira, folytatva a kis mozgásokkal, ahogyan például a teaport beleteszi a csészébe, vizet önt rá és elkészíti a habos italt, s mindeközben figyel a „hangképzésre”, azaz a léptek tempójára, a mozdulatai során susogó selyemkimonó hangjára, vagy épp a víz öntése közbeni csobogó hang erősségére. A következő szint, amikor különböző szerzők műveit tanulja és adja elő a művész már szép hangzással, művészi értékekkel felruházva, ez a teaceremónia esetében a Nagymesterek által lefektetett különböző teavendéglátási folyamatok minél nagyobb számban történő elsajátítását jelenti, hogy aztán az adott napi körülményekhez legjobban illő módon tudja vendégét szolgálni a teaművész, mint vendéglátó. A művész együtt lélegzik a vendégeivel, minden érzékszervre hat.
A teamester célja a nyugodt, békés pillanat megteremtése és hogy a vendége számára művészi élményt nyújtson, értéket közvetítsen.
Horváth Tibor írásában a zen jelentőségét emeli ki a harmónia megteremtésében: „A Zen hatását láthatjuk abban a gyakorlatban is, ahogy az összejövetelek, a chakai-ok, alkalmával az írás- vagy képtekercs (kakemono), a virágosváza, a teakatlan, valamint az egyéb felszerelési tárgy, így teáscsésze stb. megtekintéséhez, helyesebben szemléletéhez jutunk el. A tanított és megkívánt elv szerint a műélvezés akkor teljes, ha a szemlélő a figyelmét addig a pontig tudja koncentrálni, amely lelki állapot lehetővé teszi a tárggyal való teljes azonosítást, egybeolvadást.
Európában és általában a Nyugaton is ismeretes a nagy műalkotásokkal való találkozásoknál érezhető ilyen fokú átadás, a zenébe való felolvadás, egy nagyszerű irodalmi alkotásba való beletemetkezés, egy kép, vagy egy szobor előtti teljes önfeledkezés, egy színdarab (dráma) cselekményébe való tökéletes beleélés (elsősorban a szereplők részéről).”
Amikor Hamvaskát a tea és a zen (chan) kapcsolatáról kérdeztem, így fogalmazott: a tea és a chan (zen) egymást támogatják. Sőt, ahogy a buddhizmus, úgy a konfucianizmus és a taoizmus is benne él a teában. A kulturális forradalom idején (1966-1977) 7 dolog volt, amelyekről kinyilvánították, hogy a kínai hétköznapi élethez nélkülözhetetlen, létszükséglet, vagyis a kínai élet része: tűzifa, tea, rizs, olaj, só, szójaszósz és ecet. Még az ínséges időkben is jelen volt: gyógyszerként, vendéglátáskor, még ha Ők maguk nem is mindig engedhették meg maguknak. A teakészítés során az élettelen életre keltése zajlik. Ha abban a kivételezett helyzetben van valaki, hogy teaültetvényen dolgozhat, tanulhat, akkor saját kezével szedheti le a tealevelet és ugyanezzel a két kézzel kelti azokat életre. Az újjáéledés során sokféle illat keletkezik. A tea készítője olyan önvalóját ismerheti meg, amelyet korábban még nem ismert. Ha jó a hangulata, a teának is jó íze lesz. Ha élvezettel tudja inni a lefőzött teát, akkor a folyamat közben gyakorlatilag mindenki a saját teamesterévé válhat. Ettől válik chan-ná a teakészítés.
Epilógus
Horváth Tibort idézve: „A Japánban járt, vagy tanult nyugati kutatók közül azonban csak néhányan vállalkoztak az alaposabb megismerésére, amelynek egyik előfeltétele valamelyik iskola teamesterénél az évekig tartó gyakorlati „tanfolyam” rendszeres látogatása.” A blogunkban bemutatott három teamester mélyreható ismeretekkel, immáron több évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik. Mindhármuk számára is a teaművészet szívügy, művészetükkel, tudásukkal embertársaikat vezetik a megismerés útján. Horváth Tibor személyében az első Japánban tanult magyar teamestert tisztelhetjük; Rajzó-Kontor Kornélia missziója az Urasenke teaiskola tanításainak átadása, idén indítja 12. tanfolyamát, amelyen a jövő nemzedékét képezi; Kovács Éva (Hamvaska) érdeklődése a tea nemesítése felé irányul, kedves tea nemesítő barátja Gong Huiying példáját követve.
A japán teaművészetre a rendezettség jellemző, az első számú vendég iszik először a teafőzetből, Ő tehet fel kérdéseket, és Ő határozza meg, hogy hány csésze teát fogyasszanak a vendégek. A kínai vendéglátás sokkal kötetlenebb, a tea több leöntést bír ki, és a teamester vezeti a beszélgetést a vendégek körében.
A teázás szokása, kultúrája, s a növény maga is Kínából ered, így tehát a kínai és a japán teakultúra egy gyökérről eredeztethető. Csakúgy, mint a Sen Rikyu örökségét továbbvivő 3 nagy teaiskola. Lehetnek mások a mozdulatok, a szabályok, eltérhetnek egymástól a szertartás lépései, formái, de a szív [amely vendégül lát] ugyanaz.
Galéria
